Fejér Megye bemutatása

Székesfehérvár

Központi fekvése, jól megközelíthető volta, természeti adottságai napjainkig páratlan előnyöket biztosítanak a térségnek. Mégis, sokan csak átvonulnak a tájon, és legfeljebb az útikönyvekben felsorolt látnivalóknál időznek. Fejér megye vendégszerető házigazdái azonban ennél többet ajánlanak. Nemcsak a jópénzű utazóknak, hanem a fiatal gyalogos, bakancsos-hátizsákos, kerékpáros turistáknak is. A szép tájakon a természet közelségét élvezhetik, tanulmányozhatják sajátosságait, és útközben, a történelmi helyszíneken vagy múzeumokban rácsodálkozhatnak a csak tanulmányokból ismert helyszínekre, dokumentumokra. A Velencei-tó selymes vizének simogatása, a sportolási lehetőségek, a Meleg-hegy, a Vértes és a keleti-Bakony romantikus turistaútjai testet-lelket üdítő időtöltést kínálnak. A megyeszékhely, a szédületes iramban fejlődő Székesfehérvár történelmi, művészeti értékei, sokszínű kulturális és napi élete szinte minden évszakban ajánl érdekes időtöltést, eseményt vagy látnivalót. A vendéglátás egyre színesebb, izgalmasabb kínálata, a szórakozási lehetőségek még vonzóbbá teszik a várost és a Velencei-tó környékét. A sok-sok érdekesség, érték megismeréséhez a megfelelő közlekedési lehetőségek, szálláshelyek állnak rendelkezésre. Szeretnénk, ha mindannyian, akik hozzánk látogatnak élveznék a nálunk töltött szabadidőt, és élményekkel gazdagodva, felfrissülve térnének vissza a hétköznapokba.

Fejér megye területe már az ősidőktől kezdve lakott volt, térségeket összekötő köztes elhelyezkedése, a Duna vízi útja folytán mindig is vonzotta a Kárpát-medencét érintő népmozgalmak csoportjait, erről a régészeti lelőhelyek gazdagsága is tanúskodik. Az őskőkorszakot a Sárrét, a Csákvári-barlang, a nadapi kőbánya, Dunapentele leletei jellemzik, a neolitikus települések jellegzetes példájául a dunántúli vonaldíszes kultúrához sorolható bicskei telep hozható. A bronzkori népesség (vatyai kultúra) nagy lélekszámú telepeket, földvárakat hozott létre (Adony, Sárbogárd, Dunaújváros, Pákozdvár), a késő bronzkori urnamezős kultúra, váli lelőhelyéről kapta a nevét: váli kultúra. A korai vaskorban a terület feletti hatalmat a nyugatról érkező népesség vette át, központjaikat megerősített földvárak jelzik (Fehérvárcsurgó: Várhegy). A megye területén az első etnikailag megfogható művelődési kört a vaskori kelták képviselték, az eraviszkusz törzset érte el az i. sz. 1. században a római hódítás, a megye mai területe Pannónia provincia része lett, a Duna vonalával, s az azt övező limes táboraival (Vetus Salina, Intercisa, Annamatia) a tartomány keleti határa. Az útcsomópontokban jelentős városok alakultak ki: Floriana (Csákvár), Osones (Bodajk), Gorsium (Tác). A rómaiak után a terület egyesítése tartósan az avaroknak sikerült, nyugati részfejedelemségük központja a megye déli részén alakult ki. Birodalmuk hanyatlása után a gyérülő falvakat a IX. század végén helyben találta a magyar honfoglalás.

A megye területét a honfoglaló magyarság 895 - 900 körül szállta meg, mely központi fekvése miatt a fejedelmi törzs szálláshelye lett. Központjául Fehérvárt választva Géza fejedelem a Sárrét mocsarai fölött erődített szálláshelyet épített ki, mely az államalapítás után, I. István alatt a területi alapon szerveződő királyi vármegye székhelyévé vált, a középkori magyar állam szervezetében kiemelkedő szerepet töltött be: az uralkodók koronázási és temetkezési helye a XVI. század közepéig. Fejér vármegye oklevélben elsőként 1009-ben fordul elő, alispánját 1108-tól említik. A török hódoltság előtt a megye területe magába foglalta a Duna - Tisza közén elhelyezkedő Solt-szék területét is.

A királyi vármegye a XIV. század közepétől nemesi vármegyévé alakul át, 1333-ban találkozhatunk először a megye alispánjával és szolgabíráival, akik a hatalom központi területi képviseletén túl a nemesi közösség képviselőivé válnak. Solt-széknek a Duna két partjának eltérő történeti fejlődéséből magyarázható önállósodása már a XIV. században megkezdődött, elszakadása a török hódítással következett be. A megye területére a honfoglaló magyarság mellé a XIV. századig a területi autonómiát élvező besenyők (a Sárvíz mellékére) és a XV. században Hantos központtal kapitánysággá szerveződő kunok települtek.

A megye településeinek, népeinek történetében az 1543 és 1688 közti török uralom törést okozott. Székesfehérvár elfoglalása után a megyehatóság nyugatra menekült, s bár a XVI. században még működik a megyei igazgatás, a XVII. század folyamán Veszprém és Komárom megyéhez kerülnek a velük szomszédos Fejér megyei területek. A török közigazgatás három szandzsáksága fedi le az egykori megye területét (a budai, székesfehérvári és simontornyai). A megye nyugati része a palotai váruradalom részévé vált, az északi területek Tata és Gesztes várak kapitányaitól függtek. A török hódoltság időszaka a népesség csökkenését, falvak és anyagi javak pusztulását hozza.

A felszabadulás után 1692-ben szervezik újjá a vármegye közigazgatását. Székesfehérvár 1703-ban nyeri vissza szabad királyi városi rangját és jogait. A Batthyány és Zichy család visszakapta régi birtokait, a Hochburg és Heister család jelentős területek megvásárolására szerzett előjogot. A megfogyatkozott lakosság helyére magyar, német és szlovák telepesek érkeztek a XVII. század folyamán. Az etnikailag vegyes lakosságban a magyar népesség dominált. A megye újjáépítése csak a szatmári béke után (1711) indulhatott meg, a belterjes gazdálkodás alakulását az elnéptelenedett területeken a külterjes legeltetésre alapuló nagybirtok késleltette, igazi agrárkultúra a telepesek munkája nyomán a XVIII. század végére alakult ki. A benépesülő megyét 1767-ben már három járásra osztották (Sármelléki, Csákvári és Bicskei), a kialakuló kereskedelmi, gazdasági központokból 16 mezővárosi rangra emelkedett, közülük a jelentősebbek: Mór, Bodajk, Csákvár, Bicske, Dunapentele, Ercsi, Adony, Lovasberény, Káloz, Martonvásár, Sárbogárd.

A nagybirtokos nemesség mellett a megyei közéletben és a közigazgatás ellátásában jelentős szerep jutott a birtokos köznemességnek, amely a reformkor során a haladó eszmék támogatója lett.